Virágzó városállam, katonai hatalom, kereskedelmi csomópont, iparművészek kánaánja: a stratégiailag különleges fekvésű város ókorba visszanyúló történelmét nehéz rövidre fogni, de az ásatások helyszínén emelt múzeum és építészeti maradványok egyedülálló kísérletet tesznek a gazdag kultúra bemutatására. Kirándulásunk programjából természetesen nem maradhatott ki a kalandos múltú Korinthoszi-csatorna áthajózása sem. 

Talán nem én vagyok az egyetlen, akit a múzeumlátogatásokat megelőzően enyhe vonakodás fog el; nagy érdeklődést igényel a részemről, hogy hosszabb időn keresztül figyelmet tudjak fordítani egy tárlatra. A Korinthoszi Régészeti Múzeum azonban az első kivételnek bizonyult: a bejárattól az utolsó teremig lebilincselő tárházát nyújtja a helyszínen talált leleteknek, aprólékosan, látványosan, és információkkal gazdagon körítve a városállam fordulatos, hosszú történelméről, fejlett kultúrájáról és lenyűgöző művészeti hagyatékáról. 

Habár már maga a múzeum megéri az ásatások helyszínén tett látogatást, az épületen kívül a tárlatok leletanyagát nyújtó területet is körbejárhatjuk. Jó néhány fontos építészeti emléket (többek közt az Apollón-templom impozáns maradványait) és faragott építőkövet szemügyre vehetünk itt, háttérben az Akrokorinthosz hegy monumentális alakjával. 

Látogatásunkat követően a Korinthosz-csatorna déli “bejárata”, azaz a Jón-tengerre nyíló Korinthoszi-öböl felé vesszük utunkat.

A korának építészeti bravúrját jelentő csatorna nem egy hirtelen mérnöki fellángolás eredményeképp született meg: már kr. e. 7. századi hajózókat is bosszantotta a 600 kilométeres kitérő, melyet a korinthoszi földszoros megkerülésével kellett tenniük. Mivel a kor eszközeivel a földdarab átvágása megvalósíthatatlannak tűnt, Korinthosz városállam egy szárazföldi út kiépítéséről rendelkezett, melyen át a kisebb hajókat a 7-8 kilométeres hosszon, egyik parttól a másikig átvontathatták.

Bár a csatorna gondolata nem merült feledésbe, a vízi útra végül jó 2500 évet kellett várni, amikor is két magyar tervezőmérnök, Türr István és Gerster Béla tervei alapján megszületett a bravúr: a 6 és fél kilométer hosszú, lenyűgöző látványt kínáló, közel függőleges falakkal határolt csatorna. 

 Az átjáró azonban már a maga idejében is csak átlagos méretű hajók számára biztosított megoldást, és a modernkori teherhajók számára túl szűk és sekély az áthaladáshoz. Ennek ellenére is több ezer hajó fordul meg évente a falai közt - túlnyomó többségük azonban turistákat szállít, így gazdasági szempontból a csatorna nem váltotta be a hozzá fűzött (többezer éves) reményeket. 

A mi hajónk is egy kisebb példány, és amint áthalad a fokozatosan szűkülő és magasodó falak közt, a szikla valóban mintha karnyújtásnyi távolságra kerülne, a csatorna felett átívelő négy híd azonban alig befogható a lencséink által. Röpke fél óra leforgása alatt az északi “kapunál”, az Égei-tenger vizein találjuk magunkat, ahonnan egy gyors fordulóval térünk vissza az - egyébként egyszerre csak egy irányban hajózható - csatornán át. 

Hazafelé nem hagyhatjuk ki, hogy rövid megállót tegyünk a modern Korinthoszban, mely - ha jelentőségében nem is ér fel ókori elődjéével - továbbra is fontos gazdasági és kulturális csomópontja a Peloponnészosznak. Az elénk táruló városkép legfeltűnőbb eleme kétségkívül a kikötőben ágaskodó Pegazus-szobor - habár a hatalmas állat tekintélyét némileg csorbítja a feje búbja, mint leszállópálya felett csapkodó galambok serege.

A város központi, széles sétálóutcái egyáltalán nem zsúfoltak, de talán csak az előszezonnak tudható be, hogy egynek érezzük magunkat a dolguk után siető helyiek közül. Az árnyas fasorból szűrődő görög dallamokra azonban csak mi, a turisták kapjuk fel a fejünket, és nem kétséges: az utcazenészek számára elhoztuk a nyár kezdetét.