Egész napos buszkirándulásunk során a régió valaha volt két legfontosabb városát, Mükénét és Epidavroszt kerestük fel. A történészek minden bizonnyal a rom kifejezést használnák – turistaként azonban nehéz másként, mint ámulattal és tisztelettel megközelíteni a még mindig monumentális épületmaradványokat. Ha mindez még egy kis képzelőerővel is párosul, többezer évre visszanyúló történelmük megelevenedik a lelki szemeink előtt.
Mükéné neve még azok számára is ismerősen csenghet, akik csak fél füllel vettek részt a történelemórákon: a görög várost a legenda szerint maga Perseus alapította, és kedvező fekvésének, jó stratégiai adottságainak köszönhetően hamar a Peloponnészosz meghatározó hatalmává nőtte ki magát. Csakugyan: a hegytetőre települt akropoliszt, azaz fellegvárat nehéz szem elől téveszteni, buszos utazásunkat mégis megszakítjuk, hogy előbb tiszteletünket tegyük a várhegy tövében feltárt monumentális sírhelynél.
Az Atreusz kincsesháza névre keresztelt, egy folyosót, óriási kőkupolát és abból nyíló sírkamrát magába foglaló építmény valójában nem sok kincset tartogatott újkori felfedezői számára: feltehetően gazdag tartalmát korábban sírrablók kifoszthatták, azonban az innen előkerült temetkezési maszkot hosszú ideig Mükéné híres királyának, Agamemnonnak tulajdonították. Bár a teória sosem nyert bizonyítást, és az sem derült ki, valóban az ő (vagy más jelentős mükénéi uralkodó) sírhelyéül szolgált-e az építmény, a több mint 3000 éves, grandiózus kupola alatt állva szinte magától értetődőnek tűnik az illető királyi mivoltára következtetni.
Mükéné városa az első a görög történelemben, mely dombtetőre épült várral büszkélkedhetett, és ez a magaslati terület is nyújtja a legtöbb látnivalót: a főbejárat feletti, monumentális kődarabokból kifaragott oroszlántestű griffek ma is lankadatlan éberséggel állnak őrt az áthaladók felett.
A városon átvezető, információs táblákkal jól ellátott ösvény egészen a hegytetőig kanyarog, ahonnan pazar kilátás nyílik a kiterjedt, labirintusszerű falmaradványokra, és a környező, forró párában úszó hegyvidékre. A növekvő hőség elől Mükéné múzeuma nyújt menedéket – habár a méretes épület nagy részét még mindig a leletek tárolására és elemzésére használják, a nyilvánosság elé tárt kerámiák, ékszerek, festmények, szerszámok és fegyverek többezer éves időtávlatot felölelve mutatják be a városállam történelmét és nagy hatású kultúráját.
Utunk utolsó állomása Epidavrosz, az ókori Görögország egyik leghíresebb gyógyító központja, melynek templomát nem kisebb tekintélynek, mint Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének szentelték. Aszklépiosz jelképe, az orvosi pálcára tekeredő kígyó, messzire vitte a görög-római mitológia hírét: napjainkban is megtalálható a patikák cégérén.
A város azonban nem csak gyógyító hagyományairól ismert: az epidavroszi színház egyike az ország legépebb állapotában fennmaradt amfiteátrumainak, mely otthont adott az eleinte vallási témákat, erkölcsi tanításokat feldolgozó előadásoknak, később a görög dráma korai remekeinek. Az 55 soros, 15.000 néző befogadására alkalmas építmény kifinomult akusztikájáról magunk is meggyőződhetünk, amikor a kör közepén állva saját szavainkat halljuk visszaverődni a monumentális lépcsősorok felől.
Hogy miért éppen a gyógyító központ szomszédságába telepítették a görög színházak egyik legtekintélyesebbjét, nem tisztázott, de engedjük meg a feltételezést: tervezői a testi gyógyulás mellett a lélek épülését szolgáló művészetek jelentőségét ismerték el ezzel.