Izmirről tudvalévő, hogy 4,2 millió lakosával Törökország harmadik legnagyobb városa. Bár a környéken portyázó turistahadak gyakran tűzik bakancslistára, mégis inkább mutatja egy életteli nagyváros, mint turisztikai fellegvár képét. A harmadik nap színhelye Törökországban.

Látogatásunkkor két városrészben, Karsiyaka-n és Konakon is megfordultunk, a kettő közti távolságot komppal hidaltuk át. Szárazföldet fogva Konakon utunk az ikonikus óratoronyhoz vezetett, mely kettős funkciót tölt be: egyrészről a város jelképéül szolgál, másrészről biztos pont a Kemeralti bazárban utat vesztett turistacsapatok számára.

A bazárról, mint a török volumen esszenciájáról, mindenképp érdemes szót ejteni. Elsőként egy kiterjedt labirintust kell elképzelni, tetővel, vagy ahelyett fölfeszített színes kendők sokaságával, ritkán anélkül. Az üzletekben az evolúció sokféleségét megközelítő árukínálat, és széles, napbarnított, szívélyes arcok fogadják a betérőt. A gyanútlan turista persze egy vagyont kipenget olyan holmikért, melyeket a tulajdonosuk is csak félárra becsül, de előbb-utóbb belejön az alkudozásba - ez a törökök közti kereskedelem alappillére.

Itt, az Izmir-i bazárban találkoztam Uzoval, aki leleplezve bizonytalanságomat, mellém szegődött az útvesztőben. Az alacsony, kedves, bőbeszédű török bámulatosan kiforrott üzletpolitikát gyakorolt rajtam: miközben körbevezetett, tört angollal kifaggatott, megmutatta a legjobb kilátóhelyeket és beavatott az iszlám rejtelmeibe, időnként szelíden beterelt egy-egy "nagyon jó barátja" üzletébe is, hogy ha vásárolni szeretnék, hát ott megtehetem.

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy jókedve az értékesítői tevékenység kudarca ellenére is töretlen maradt, és míg visszakalauzolt a kiindulási pontra, a Ramadánról mesélt. A muszlimok egy hónapos nyári böjtje alatt a hívők napkeltétől napnyugtáig tartózkodnak ételtől, italtól, dohánytól, vágytól, indulatoktól. Kíváncsi kérdésemre, hogy jól érzi-e közben magát, kissé sértetten biztosított róla, hogy nagyon is. Azon túl igyekeztem diszkrétebb maradni, csak egyszer ütközött meg újra, mikor arról firtattam, hogy a minaretekbe, ahol a müezzin énekel, fel szoktak-e menni. Sajnos nem, pedig jó fotók készülhetnének.

Később magányos túrát tettem a város egy magasabb kerületében, ahová az Asansör lift repített fel. A meredek utcákat kevés turista tapossa; kérdőre is vontak, ugyan honnan jöttem. A “magyar” szó hallatán felderült az arcuk: “same”, állapították meg, a két nép közös múltjára utalva. Zárszóként megjegyzem, a fogadtatásunk mindenütt legalább ilyen szívélyes volt - valóban testvérként tekintenek ránk.