Az első, ami legtöbbünknek Zakynthos szigetéről eszébe ötlik, a “hajóroncsos öböl”, azaz a messze földön híres Navagio. Az ismertség nem véletlen: a fehér kavicsos, mesésen kék árnyalatú öblöt a világ legszebbjei közt tartják számon. Tartsatok velünk kalandos, kihívásokat sem nélkülöző hajóutunkon!

Mondanom sem kell, nagy várakozással tekintettünk e várva várt nap elébe. Azt is meg merném kockáztatni, vannak köztünk, akiket kifejezetten a Navagio csalt Zakynthos-ra - hát kissé izgatottá válunk, mikor megtudjuk, az öbölben való kikötés lehetősége teljességgel időjárás-függő. A reggel szürkén, felhősen indult, de a kikötőt bearanyozó napfény reménnyel tölt el minden toporgót. Hajóra szállunk.

Járgányunk széles, tekintélyes hajó, kényelmes beltérrel és tágas teraszokkal. Bár érezzük a tenger nyugtalan mocorgását, a gyülekező felhők ellenére nagy reményekkel tekintünk előre. Hogy a torony megadja-e az engedélyt az öbölben való kikötésre, sosem jósolható meg előre, ám amint megpillantjuk a hajó orrából az áhított úticélt, már tudjuk, ma megérte vízre szállni.

A hófehér öbölben nyugvó rozsdás hajóroncs története 1980-ra nyúlik vissza, amikor is a Görög Haditengerészet két idegen hajót szúrt ki, majd vett üldözőbe Zakynthos partjai mellett. A két - javarészt cigarettát szállító - csempészjárgány közül az egyiknek sikerült kereket (akarom mondani: vitorlát) oldania, de a Panagiotist névre hallgató hajó zátonyra futott a viharban a Navagio-öböl veszélyes vizén. A kapitányt elfogták, bebörtönözték, a sziget lakosai pedig - rossz nyelvek szerint - két évig ingyen cigarettát szívtak. Ekkor kapta az öböl a Navagio nevet, ami görögül roncsot jelent.

Maga az öböl valóban leírhatatlan; a magas sziklafalak szárnyakként borulnak a süppedő, homokos part és kristálytiszta víz fölé - mely a borús idő ellenére is a kék ezer árnyalatában ragyog. Villámgyorsan telik az idő, igyekszünk hát az élmény minden cseppjét magunkba szívni.

Sajnos, a torony figyelmeztetésére az öblöt hamar el kell hagynunk; az idő romlik, amit a nyílt vízen arcunkba csapó szél is megerősít. Megkezdjük utunkat hazafelé, a sziget túlsó partja mentén.

A kihívások tulajdonképpen itt kezdődnek, ugyanis a szél által korbácsolt tenger egyre szélsőségesebb kilengések áldozatává teszi hajónkat. Nem kell hozzá sok idő, hogy a tengeribetegség felüsse fejét köreinkben; míg a kapitány együttérző arccal, nejlonzacskókat osztogatva járkál a szalonban, csendben kiosonok a hullámok öntözte hajóorrba, a friss levegőtől remélve kegyelmet. Megkapom, egy hordónyi vízzel együtt.

A végtelennek tűnő pár óra - megszelídült emlékként - jó alapot szolgáltatott az elkövetkező napok kedvenc sztorijához. A Laganas-i öböl felé közeledve a vihar végre átengedte helyét, és megfáradt napfény csalta fedélzetre az éledező társaságot. Soha még gyros nem esett olyan jól, mint az a frissen sült, műanyagtálas porció, amire a büfében lecsaptam. Nevettünk: megjártuk a Navagio-t, más nem számít.