Aki Görögországba érkezik nyaralni, ritkán fordul a szárazföld szíve felé. Parga-n pedig érdemes: elrugaszkodva a partvidéktől, felfedeztük Ali pasa sasfészkét, Ioannina-t, Zagória vadregényes hegyeit, Európa legmélyebb szurdokvölgyét, sőt, még a föld alá is bemerészkedtünk. És állítjuk, kihagyhatatlan.

A korai indulást átvészelve, 9 órakor már Ioannina, a régiószékhely utcáit tapodjuk. Első célpontunk a környék egykori kényurának tópartra épült, terjedelmes vára; Ali pasa személye és szeszélyes tettei számtalan környékbeli anekdotában visszaköszönnek, melyeket enyhe hátborzongással hallgatunk. A sasfészek magas falai közt néhány épület szinte valódi formájában maradt fenn, de állítólag a pasa is itt, a mauzóleumban alussza örök álmát. Az udvaron sétálva fülünket vontatott, különleges harmóniájú ének üti meg: az apró templomban vasárnapi misét tartanak.

Pár kanyargós utcával arrébb Aslan pasa rezidenciáját is megtaláljuk, ahonnan szintén gyönyörű kilátás nyílik a vidék legnagyobb tavára, és az azt övező hegyekre. Elmulasztottam lefotózni, de helyette tálalom az (egyébként kiállításként berendezett) mecsetet, ahová a szellemi gyarapodás vágyával belépőt váltottunk - és nem is bántuk meg.

Bár lenne még mit nézni, buszra szállunk, és Zagória hegyei felé vesszük az irányt. A vidék legkeresettebb látványossága egy többszáz éves út maradványa: karcsú, magas kőhidak. Elképzelem, hogy a kiszáradt meder mélyén egy méltóságteljes folyam ömlik.

A Vikosz-kanyonhoz legközelebb eső falucska, Monodendri jellegzetes zagóriai település: palazsindelyes, puszta kőfalú házaival szinte beleolvad a sziklás hegyoldalba. Pár kilométerrel feljebb található a kilátópont, melyet az autóúttól oly könnyű és rövid sétával közelítünk meg, hogy szinte illetéktelen behatolónak érzem magam - hisz a látvány ennél jóval többet megérne. Panorámaképbe sűrítve is csak árnyéka köszön vissza a monumentális szurdokvölgynek.

Monodendriben elköltött ebédünket követően levezetésképp a Perama-i cseppkőbarlangot vesszük célba. A program legszembeötlőbb előnye az odabent állandósult 18 fok - állapítjuk meg a hegyoldalba vájt ajtó küszöbét átlépve. A helyi idegenvezető némileg unottan, de elismerésre méltó sebességgel hadar görögül és angolul, míg mi álmélkodva, mint aki templomban jár, surranunk utána a talajba vájt lépcsőkön; a cseppkövek, akár egy kővé dermedt világ oszlopos tagjai, csillognak a sárga lámpafényben. Egész biztos, hogy a látogatóidő elteltével, ahogy a fények kihunynak, ők újra megelevenednek és élik a város mindennapi életét - egyezünk meg a sor végén. Abban azonban a többség egyetért, hogy életünk legszebb barlangi élményét nyújtotta a hely - és ehhez a kijáratig tornyosuló 163 lépcső leküzdése után is tartottuk magunkat.