Fénykorában félmillió lakossal, hatalmas színházzal, fürdőkkel, könyvtárral büszkélkedhetett a kereskedőváros, melynek tekintélyes romjait egy verőfényes délelőtt meghódítottuk. Tiszteletünket tettük a Fülemüle-hegy messze földön híres kegyhelyén is: személyesen Szűz Mária házában. Utolsó előtti napunk Törökországban.

Epheszosz romvárosának felfedezésére családias csapattal, idegenvezetőnkkel, Judittal, és török kollégájával Umuttal indultunk. A harmincas éveiben járó agglegény panaszosan mesélte el, hogy családja szeptemberig adott haladékot a családalapításra, de nem vehet el akárkit: az illető hölgynek legalább három gyermeket kell majd szülnie. A velünk utazó nyugdíjas hölgyek siettek az elkeseredett férfiút felkarolni: legalább öten ajánlották fel lányuk kezét, amit Umut hálálkodva el is fogadott. Hát így telt az út.

Epheszosz kapuit ma komoly beléptetőrendszer őrzi, de Pamukkálén ebben már nagy rutint szereztünk. A bejárat közelében felépítették az egykori város makettjét, amin jól látható tájba illeszkedő fekvése: két hegy közt, a Kaüsztrosz folyó torkolatához közel húzódott a görög metropolisz, melyet azonban kétszer elköltöztettek lakosai, így a romok valójában már a harmadik Epheszosznak tulajdoníthatók.

Elsőként a város modernitása lepett meg, különösen a vízvezeték-rendszer, mely nemcsak az utcahálózatot szőtte át, de az épületeket is ellátta vízzel - beleértve a lakóházakat, fürdőket és nyilvános illemhelyet is. Mint megtudtuk, a város összes bejáratánál díszes fürdő állt, és a megmártózás kötelező érvényű volt minden betérő számára - így próbálták elkerülni a pusztító járványok terjedését. A képen egy vízvezeték darabjai láthatók, a város állandó lakosainak egyik példányával.

Két-három órába telt, míg keresztülsétáltunk a városon - bár a távolság nem volt jelentős, minden tíz méterre esett egy hosszas ácsorgásra késztető látnivaló. Az eredeti útvonalon, mely a mai napig jól követhető, egyik díszes épület a másikat követi: elhaladtunk az egykori piactér és bazilika, Hadrianus temploma és egy kisebb amfiteátrum mellett, míg végül Celsus könyvtárához érkeztünk - ez talán a város egyik legszebb épülete.

Nem sokkal később a színház hatalmas félköréhez érkeztünk; a 25.000 fő befogadására alkalmas építmény nem csak színielőadásoknak, népgyűléseknek, közösségi összejöveteleknek is otthont adott egykor.

Ebédünket már a romvároson kívül, egy barátságos étteremben költöttük el, ahol a megszokott módon svédasztallal vártak. Itt sikerült megfejtenünk az elviselhetetlenül édes szirupba mártott süteménykocka fogyasztásának (egyetlen) helyes módját: bőségesen meg kell locsolni a friss narancs kifacsart levével.

A hazafelé úton tiszteletünket tettük a hegytetőn megbúvó kis kőházban is, melyet a hagyomány és az egyház egyaránt Szűz Mária utolsó hajlékaként tart számon. Bár fotózni tilos odabent, riporteri kötelességeimre hivatkozva titkon áthágtam a szabályt.

Búcsúzásként felkötöztük mi is kívánságainkat a falra, mely mellett talán még senki se ment el enélkül. Ha Szűz Mária eleget tesz a hozzá intézett kérésnek, illendő újból felkeresni és köszönetet mondani - ha így lesz, én is biztosan visszatérek.