Kirándulás autóbusszal, majd hosszú portya a város szívében - élmények frissen facsart narancslével, kecsketejes dondurmával, szigeten nyugvó várral, török lurkókkal és kései zötykölődéssel a nehezen elcsípett dolmuson. Második nap Törökországban.

Elöljáróban leszögezném: magyar billentyűzeten képtelenség helyesen leírni a város nevét, de jó tudni, hogy az első ‘s’ betűhöz alulról egy kampó csatlakozik, így a szó megfelelő kiejtése: “kusadaszi” - nem pedig “kusadasi”, ahogy azt az odafele úton mindannyian meggyőződéssel hajtogattuk. Idegenvezetőnktől megtudtuk, Kusadasi nagyjából “madarak szigeteként” fordítható, és a centrumban számos helyen fel is fedezhetjük a motívumot - a mindenütt visszatérő nemzeti zászlóval együtt.

A kikötővároson áthaladva elsőként a központi épületek és közterek modernitása tűnt fel; magas, csillogó toronyházak, drága boltok, minőségi utak jellemzik, ellentétben a “keletről” alkotott korábbi, változatos elképzeléseimmel. Habár, mint mindenhol, a társadalmi rétegződés itt is erős kontrasztokat mutat.

Sofőrünk a városon áthaladva előbb egy jellegzetes török csemegéket árusító édességbolthoz vitt bennünket. A csillogó, színes-szagos, üveglámpákkal teleaggatott üzletben a különböző teafüvek jelentették a legkisebb kísértést - és a töméntelen mennyiségben kipakolt lokum, a törökök keményítőből és cukorból készült, nyomokban sem diétás édessége a legnagyobbat.

Ezt követően egy bőrfeldolgozó divatműhely telephelyét látogattuk meg, ahol a professzionális bemutatót követően a termékek vásárlására is elszalaszthatatlan lehetőségünk nyílt: a csodálatosan finom anyagú kabátokat messze a piaci ár alatt, csekély 1500-2000 eurós áron ajánlották szíves figyelmünkbe - mi azonban szerényen beértük a látványukkal is.

Hazafelé a városban kikéredzkedtem a buszból, hogy testközeli élményekkel (na meg fotókkal) is gyarapodjak. Nem vagyok egy nagyvárosi alkat, és Kusadasi a maga 110 ezer fős lélekszámával némileg elrettentően hatott rám addig, amíg csak a jármű ablakából szemléltem nagyságát.

Az első felfedezés aztán gyengítette ellenérveimet, mikor rájöttem, itt is éppúgy emberek élnek, mint Alsókukutyinban, és nem is sokkal ijesztőbbek. A parton nyüzsgő kavalkádnak májusban még csak töredéke turista, azonban a kiszolgálóipar a legkülönfélébb módokon burjánzik elő: a kagyló-, lufi-, hideg víz- és rózsaárusokon túl utcai mérlegbe is belebotlani, bár ennek a rendeltetésére még nem sikerült rájönnöm (talán egy kiadós ebéd után csekkolhatjuk, hány kiló futott fel).

Meghökkenve tapasztaltam, hogy a törökök általános angol nyelvtudása még az enyémet is alulmúlja, ami pedig nem kis szó, de legalább szükségtelenné teszi a fölösleges erőlködést: kézzel, lábbal és széles mosollyal legfeljebb fél órán belül bármely szituációban elérjük a célunkat - a jó adag dondurmához, a törökök kecsketejes fagyijához azonban még szólnom se kellett.

Míg a napnyugtát vártam, volt időm felfedezni a kikötőt, a mozgalmas partvidéket, és az apró szigetre épített várat. Megtaláltam az utat a város csúcsára, Atatürk hatalmas szobrához is, ahol négy török lurkó űzte velem a bolondját, mígnem a tervezett fényképeket elkészítve végre meglóghattam előlük, és egy elcsípett dolmus busszal, kellemes fáradtsággal tagjaimban, hazafelé vettem az irányt.