A Tossa de Mar-tól mindössze tizenkét kilométerre fekvő nyüzsgő kisváros, Lloret de Mar halászfaluból nőtte ki magát a Costa Brava központjává: harmichétezer fős lakosságával Katalónia második legnagyobb települése, számomra mégis otthonosságot, és valami különös bájt sugárzott a csipkézett part.

Mivel fakultatív program nem indult a városba, úgy döntöttem, egyedül vágok neki a felfedezőútnak, ami nem is igényelt túl nagy felkészültséget: a szállástól fél perc sétára esett a buszmegálló, onnan pedig nagyjából huszonöt perc zötyögéssel Lloret de Mar központjában találtam magam.

A kora májusi időpont ezúttal nem bizonyult túl hálásnak: a tenger felől érkező fuvallatok langymeleg, de erélyes lökésekkel söpörtek végig a főutcán, melyen az éttermek és kávézók mellett kaszinó, diszkó villogó táblája is feltűnt, jelezvén: Lloret-ben jó helyen jár az, aki egy görbe éjszaka eltöltésére vágyik barátai körében.

A széles, apró kavicsos partot elérve egyetlen gondolat tűnt logikusnak: fedezékbe vonulni a felerősödő szél elől, ám ha már itt voltam, gyávaságnak tűnt megfutamodni. A rutinosabb nyaralók példáját ellesve gátat tornyoztam a homokos kavicsból, majd behúzódva mögé, elnyúltam a napsütötte fövenyen. Bár a szélvédettség illúziója legalább fél órát kitartott, végül vert seregként szedtem fel a sátorfát - az időjárás melegebb éghajlatra tanácsolt.

A hosszú, kellemes parti sétány egy, a tenger felé magasodó sziklaalakzatba torkollik, melynek tetején a Tossa-i erődítményre emlékeztető, kecses, kőfalú kastély ácsorog. Ez a Sant Joan, ám magántulajdon révén, turistáskodni csak a sziklatömb derekában kiépített sétányon lehet. Ki nem hagytam volna; bár az útvonal a leírások szerint egészen Tossa-ig követhető, megelégedtem egy rövid panorámatúrával a sziklaomlásokkal tarkított part mentén. Bár összefutottam néhány turistával, a jövés-menés kivételesen nem hatott zavaróan - el is könyveltem, időjárás ide vagy oda, mégiscsak tanácsosabb előszezonban, s nem a legnagyobb forgalom idején felfedezőútra indulni egy olyan népszerű településen, mint a Costa Brava “fővárosa”. 

A kései ebédet követően végre kezdett alább szállni az éles fényű nap - habár ez a “végre” csupán az eltervezett fotóknak, nem pedig a hőmérsékletnek szólt. A parti sétány a strandszakasz túlfelén ugyancsak sziklába ütközik, de ha követi az ember a felfelé kacskaringózó ösvényt, szép kilátást nyújtó teraszra érkezik, ahonnan az ifjú hölgyszoborral együtt figyelheti a tengerről visszatérő halászokat - legalábbis Dona Marinera a hagyomány szerint ezt teszi. 

Nem maradt sok időm a kora este forduló utolsó buszig, így a maradékot a belvárosi utcák feltérképezésére szántam. Bár Lloret-ből hiányzik Tossa de Mar középkori romantikája, helyette hűen tükrözi a katalán mindennapokat - a turizmust, vegyülve az arról tudni nem akaró kultúrával, kereskedelemmel, oktatással, egy átlagos iskolai- vagy munkanap után hazasiető lakosokkal, fehéren villanó mosolyukkal. Talán épp ez, a hétköznapiság, és a zabolázatlan szépségű tengerpart ellentmondásos romantikája fogott meg, annyi azonban biztos: Lloret nevét még mindig azzal a megilletődöttséggel ejtem ki, ahogy a különösen szép és megközelíthetetlen dolgokét szokás - még ha ezért bolondnak is nézik a magamfajta, álmodozó nyaralót a kevésbé szerencsések. Úgy ejtik egyébként: “joret”.