Nem vagyok egy botanikus alkat - a házam táján elpusztult szobanövények százalékos aránya drámai értékeket mutat -, így különösebben nem villanyozott fel a hír, hogy Blanes-ben fő programunk a füvészkert szemrevételezésre lesz. Végül életem első pozitív csalódását könyvelhettem el a tudományágban. 

Kivételesen nem kellett korán kikászálódnunk az ágyból - Blanes városka szűk húsz kilométerre fekszik Tossa de Mar-tól, melyet fél óra alatt meg is járt buszunk. A hosszú, hangulatos tengerparti sétányról rövid, ám annál izzasztóbb kacskaringó vezet felfelé, a sziklás hegyoldal tetején elterülő Marimutra botanikus kert bejáratáig; leküzdve a szintkülönbséget, néhány perc alatt szerencsésen be is jutottunk az akkor még csak éledező kertbe. No nem a növények, sokkal inkább az iskolás csoportok részéről történt a zajos éledezés - de legalább hasznosan töltik az időt, könyveltem el belenyugodva. 

A botanikus kertet 1920-ban alapította a német Karl Faust, a környék kivételes mikroklímájára ugyanakkor nem ő lett elsőként figyelmes: az 1700-as években a spanyol királyi füvészkert terült el itt, a sziklaormon, a tizenhat hektáros területet azonban egy idő után érdemtelenül elhanyagolták. A Marimutrát ma már Európa egyik legtekintélyesebb botanikai tudományos központjaként tartják számon, ahol hatezer féle növénynek több mint kétszázezer példánya tekinthető meg.

Mint említettem, különösebben nem nyűgöz le a fotoszintetizáló életforma, azonban a kert élettől vibráló, buján virágzó flórája percek alatt magával ragadott. A számtalan színű-szagú, messze földről érkezett növény szinte az arcomba hajolt, ahogy Mexikóból Dél-Amerikán és Afrikán át elsétáltam a Földközi-tengerig - mely valóságosan ott hevert a lábunk előtt, a fehérlő sziklák tövében. A pazar kilátás romantikáját tovább emeli az apró világítótorony és a fehérre meszelt pavilon, mely nem hiányozhat a Marimutráról készült fotók többségéről.

A több órás szabadidő ellenére nehéz volt elszakadni a látványtól; örömömre az ajándékboltban csomó kis növényféle közül lehetett válogatni - ha saját célra nem is kockáztattam meg, de szuvenirként beköltöztettem egy barátságos kaktuszt a fotóstáskába. Szabad programmal folytatódott a nap, hát a délutáni fényekben fürdő partvonal felé vettem az irányt.

Hamar kiszemeltem a partról a vízbe nyúló földnyelvet, melynek végén apró sziklaorom hívogatott, hogy néhány távlati képet készítsek a városról. A kilátásért nagyon is megérte felkapaszkodni: különösen az egymásnak ellentmondó, bohém egyveleget alkotó színek kölcsönöztek szürreális hangulatot a látképnek, melybe visszavonhatatlanul beleszerettem - néhány fotóval persze nehéz ezt elmesélni. 

A nap zárása nem is lehetett volna méltóbb a parti kávézóban elfogyasztott, ugyancsak feledhetetlen capritxo-nál, mely katalánul szeszélyt jelent, s a kávékülönlegesség tökéletesen meg is felel ennek a jelzőnek. A hazafelé utat a változatosság kedvéért hajóval tettük meg Tossa de Mar-ig - a nyílt vízen hajtépő szél, de engesztelő késő délutáni sugarak kísértek, amiket - lévén, hogy ez volt egyetlen spanyolországi hajóutam - igyekeztem mértéktelenül kiélvezni. Valahogy így.