Ritkán éri a turistát az a szerencse, hogy messzeföldön olyan honfitársára akad, aki az adott vidéket tenyereként ismeri - lévén, hogy odakint él. Így jártunk mi Szilvivel, aki nem csak Tossa de Mar-t mutatta be új oldaláról, de kiadós túránk során a partvonal legszebb csücskeibe is elvezetett. 

Helytörténeti sétaként aposztrofálható a településen tett délelőtti körutunk, melynek első állomását a - számunkra - rendhagyó szerkezetű temető képezte. A gondosan körülkerített sírkertben nem épp a megszokott látvány, vagyis a talajon egymás mellett kővel vagy fejfával megjelölt hantok fogadtak, hanem négyzetekre osztott falak, melyek egy-egy család temetkezési “dobozát” takarták - egymás felett és mellett, helytakarékossági szempontokra utalva. Szilvitől megtudtuk, a katalánok nem ravatalozzák halottaikat, hanem már másnap zsákba, és azzal együtt a családi “dobozba” helyezik őket, ahol öt éven keresztül nyugodnak, mielőtt eltávolítanák a maradványokat. A kissé morbid képek hatására némileg megkönnyebbülten hagytuk hátra az egyébként gondozott, hangulatos sírkertet.

Sétánkat a római villa felé folytattuk, melynek megmaradt alapkövei tágas épületet rajzolnak ki a domboldalban, szemközt a tengerrel. Habár kilátás ma már csak az épületekre nyílik, a víztükör felől érkező széllökések jól érzékelhetőek az egykori villa homlokzatánál állva. 

Továbbhaladtunk; eközben Szilvi a helybéli ingatlanviszonyokról beszélt, a lehetetlenül magas árakról, és hogy miért is költözik haza telente a szíve csücskét jelentő településről. Tossa lakóházaiban ugyanis nincs fűtés, és mivel a magas kőfalakat a nap nyáron se képes átmelegíteni, az egyébként enyhe téli időszakban valóságos jégveremben érezheti magát az, aki a húsz fok feletti szobahőmérséklethez szokott hozzá. Egyébként is felkötheti a gatyáját, aki albérletet szeretne kivenni itt, a tulajdonosok ugyanis bizalmatlanok, és ha akad is kiadóként hirdetett lakás, azért több százezer forintot kérnek el havonta. Ennélfogva a fiatalok ritkán költöznek el hazulról; jellemzőbb a generációs együttélés, vagy az elvándorlás, hiszen a városban nemcsak a lakhatási, de a munkalehetőségek is erősen korlátozottak - tudtuk meg Szilvitől. A templom, majd a vár fele folytattuk sétánkat, végül a csapat annyira összekovácsolódott, hogy közösen költöttük el ebédünket a “magyarbarát” étteremben, ahol valóban kivételes fogadtatásban és kedves, tört magyar kiszolgálásban részesültünk. Eközben sikerült meggyőznünk Szilvit, hogy a csekély létszám ellenére ejtsük meg délutáni túránkat a hegyen keresztül Cala Llevado irányába. 

Bár vezetőnk nehéz utat ígért, hogy túl ne becsüljük teljesítőképességünket, az enyhe emelkedőkkel tarkított földút kellemes sétának bizonyult a mediterrán erdőségen át a szomszédos nyaralótelepig. A sziklafallal körülvett öböl, ahová leereszkedtünk, paradicsomi szépséggel tárult elénk, és bár az út porát lemosni hűvösnek bizonyult a víz, a büfékocsiból felszolgált kávé és üdítő kárpótolt a fürdőzésért.

Visszafelé már a magas part mentén, a sziklafal peremén haladtunk, letérve a legszebb kilátópontokhoz, ahonnan zavartalan kép tárult elénk a délutáni fényeket tükröző tengerről. Jócskán lefelé haladt már a nap, amikor Tossa-t elértük, ekkorra a kellemes fáradtság is úrrá lett tagjainkon; kétszer se kellett mondani, hogy időben térjünk nyugovóra a másnapi, Barcelona-i hosszú utazás előtt.