A világ második legkisebb országa akkora sincs, mint egy átlagos magyar megyeszékhely, mégis annyi felfedeznivalót tartogat, hogy turista legyen a talpán, aki egy nap alatt bejárja. Megpróbáltuk, nem sikerült - de van miről beszámolni. 

Utazásunk első napján, a buszon töltött, hosszú éjszaka után végre Monaco-ban ért bennünket a tikkasztó reggel, rögtön egy odaillő kihívással szembesítve sofőreinket: sziklaomlás miatt lezárták a város megközelítését könnyítő, hegybe vájt alagutat, így járgányunkkal egy hajmeresztő szerpentinen kényszerültünk leereszkedni Monaco-ba, amit bár lélegzet-visszafojtva figyeltünk, sofőreink láthatóan sokéves rutinnal vették a kanyarokat.

A fővárosnak, ahová megérkeztünk, nemcsak elnevezése azonos az országével, de jóformán teljes terjedelmét le is fedi annak. Mint azt előzőleg az internetről kiokoskodtam, a hercegséget a nemes csengésű Grimaldi-ház uralja bő hétszáz éve, Franciaország felé azzal az elvárással élve, hogy ha az állam netalán trónörökös híján maradna, akkor is megőrizheti önállóságát. 

Csoportunk tiszteletét is tette a hercegi palotában, és a még annál is monumentálisabb Oceanográfiai Múzeumban, én azonban a magányos bóklászás mellett döntöttem a rendelkezésemre álló kurta napon. Ehhez beszereztem a telefonomra egy tűpontos turistatérképet, ám már az első utcakanyarban szembesülnöm kellett a terep legnagyobb kihívásával: az éktelen szintkülönbségekkel. 

A törpehercegség lényegében egy sziklaszirtekre települt város, melyben a függőleges távokat a legkülönfélébb módon próbálták az építészek áthidalni: a vadul kanyargó szerpentineken autó híján szinte lehetetlenség boldogulni, ám a térkép által jelölt gyalogos útvonalak zöme lépcsőbe, liftbe vagy zsákutcába torkollott, melyek kajánul bujkáltak a mediterrán hangulatú, sokemeletes építmények árnyékában. Mindenképp szerettem volna egy magaslati pontra feljutni, ahonnan rálátok Monaco-ra; a város felett ácsorgó két domb közül végül a Table d’orientation néven szereplő, nagyrészt aszfaltúton elérhető kilátópontot céloztam meg. 

A már említett akadályok, a legyőzendő szintkülönbség és a magam által türelmetlenül diktált tempó izzasztóvá tette az utat, de másfél órával később már a csúcson álltam, s a tengert és várost átfogó, napszítta panorámán legeltettem a szemem. A látképen visszatükröződik a törpehercegség gazdagsága: az épületek sűrűjéből itt-ott felhőkarcolót idéző toronyházak, csillogó üvegfalak vakítanak elő, köztük ácsorgó darukkal, a kikötőkben pedig jachtok és gigantikus hajók demonstrálják a tehetős polgárok és itt nyaralók vagyonát. (Viszonyításképp: egy ebédnek címzett pizza és kávé hatezer forintnyi összeget kóstált, tehát talán érdemesebb teli gyomorral érkezni ide... :))

A lefele vezető utat már meglehetős rutinnal abszolváltam, és mert időm bőven volt, a kikötő és a parti sétálóutcák felfedezésére indultam. Vásárlókedvem itt sem hágott a tetőfokára, amikor a világmárkák csillogó kirakatai előtt elhaladtam, ám az utcák színes, rendezett képe izgalmasan simult a kora esti fények közé. A híres-neves kaszinónál kötöttem ki, mely egyúttal színház is, s annak megfelelő eleganciát követel a betérőtől - így aztán kihagytam, különösen, hogy fotósként nemigen találtam volna szíves fogadtatásra, és Fortunával sem ápolok feltűnően jó kapcsolatot.

Bő nyolc órányi út állt még előttünk Tossa de Mar-ig; ezúttal kellemesen elfáradva, de már a mediterrán hangulat bűvöletében foglaltam el helyemet az induló buszon.